Az UTE Legendái sorozatunkban olyan embereket mutatunk be, akik maradandót alkottak az UTE színeiben. Nem csak focistákat fogunk bemutatni, hanem tornászokat, öttusázókat, karatekákat és mindenkit, akire az UTE 138 éves fennállása óta büszkék lehetünk. Most egy olyan sportolót ismerhetnek meg, aki tehetségének és kitartásának köszönhetően jutott el az Olimpiai aranyéremig, a birkózó Polyák Imrét.
Polyák Imre 1932. április 15-én született Kecskeméten. 16 éves volt, amikor Lajosmizsén hallgatta a rádió közvetítéseit, és akkor értesült Bóbis Gyula birkózásban szerzett aranyérméről. Később Újpestre költözött, és a testvérével együtt kádárnak állt, majd látogatni kezdte a helyi birkózó termet. Ott találkozott Tóth Ferenccel, aki a londoni olimpiáról bronzéremmel térhetett haza.
Tehetségét jól szimbolizálja, hogy 1950-ben már országos ifjúsági bajnok, egy év múlva pedig már a felnőtt válogatott keret tagja volt. 1952-ben pedig már ott volt az egyik példaképe, Szilvásy Miklós mellett a Helsinkibe utazó csapatban. Szilvásy 48-ban ezüstérmes, négy év múlva eggyel feljebb lépett a dobogón.
A kötött fogású Polyáknak ez az előrelépés három ezüst után sikerült:
- 1952-ben a szovjet Jakiv Punkin tussal verte meg, így használta ki rutintalanságát.
- 1956-ban a finn Rauno Mäkinen pontozással volt jobb nála, a körbeverés nem Polyáknak kedvezett, ha a szovjet legyőzésekor tust ítélnek, akkor nyerhetett volna, de a bírók kétszer is továbbengedték a meccset.
- 1960-ban úgy alakították ki a programot, hogy három fontos meccse között alig pihenhetett. A török Muzahir Sille vitte el előle az aranyat, az 1958-as vb-n épp fordított volt a sorrend. Polyák ráadásul addig négyszer verte tussal ellenfelét, de a fontos pillanatban megingott.
A közbenső világbajnokságokon szorgalmasan gyűjtögette az érmeket. Három arany, két ezüst és tizennégy magyar bajnokság birtokában várta Tokiót. Változatlan akarattal és kitartással készült. Jó barátjával, Gurics Györggyel legyőzhetetlen párost alkottak a tatai edzőtáborban játszott lábtenisz partik során. Végül 1964-ben, valóra vált álma. A dobogó legfelső fokára szólították. Az utolsó mérkőzésén döntetlent harcolt ki a szovjet Rurua ellen, ami elegendő volt az aranyhoz.
Önmaga így beszélt a tokiói felkészüléséről: „Három elpackázott olimpia után felrémlett: nincs több bennem az ezüstéremnél. Ügy határoztam, még egyszer megpróbálom és ha valaki akad, aki nálam alaposabban készül, akkor meghajlok előtte. Mindennap reggel hétkor szauna, utána 3000 méteres futás, egy óra birkózás bábuval, kötelezés, majd a munkahelyemen, a Belügyminisztériumban dolgoztam. Délután újra edzés. Gyakran még ezt is kevésnek éreztem, pluszként ismét köteleztem… Olykor már elhomályosodott, a szemem, a szőnyeg is csuromvíz volt, de én csak az öt karikát láttam a falon. Nem egyszer Matura Miska bácsi zavart le azzal, hogy hagyd már abba, mert összeesel. A karácsony és a szilveszter kivételével minden napom így telt el. Utólag visszagondolva, az volt ebben a jó, hogy nem voltam semmiféle csábításnak kitéve, nem adódott idő kávézásra, konyakozásra, ücsörgésre a presszókban”
Civilként tizennyolc évet töltött az V. kerületi rendőrkapitányságon. Rövid ideig a közrendvédelmi osztályon, majd a közlekedésrendészeten, 1964-től az útlevélosztályon dolgozott. Rendőr-akadémiát és a Testnevelési Főiskolán birkózó szakedzői tanfolyamot végezett. 1965-től az Újpesti Dózsa edzője, később birkózó-szakosztályvezetője, szaktanácsadója volt. 1982-ben a Belügyminisztérium dolgozójaként vonult nyugdíjba. Vállalkozó lett, Budapest VII. kerületében, a Dob utcában lévő Olimpiai borozó tulajdonosa volt. 1997-ben nyugállományú rendőr alezredessé léptették elő.
Életútja elismeréseként beválasztották a nemzetközi birkózó hírességek csarnokába. A Nemzet Sportolója lett, az évszázad birkózója, a fiatal nemzedék példaképe. A bajnokok klubja eseményeinek állandó résztvevője volt. Halála előtt alig három hónappal még részt vett a római olimpia fél évszázados jubileumi ünnepségén az olasz fővárosban.
