Decemberben hunyt el Ladányi János. Az összehasonlító városszociológiával, társadalmi egyenlőtlenségekkel, szegénység és etnicitás összefüggéseivel foglalkozó akadémikus nem csak egyetemi oktató, roma polgárjogi-, és civil szervezetek segítője, városvédő aktivista, – író is volt; tősgyökeres újpesti, aki családja zsidó gyökereit nyugdíjas éveiben kezdte csak módszeresen kutatni.
Újpest Ladányi születésekor, 1949-ben még önálló város, 1950-ben lett Nagy-Budapest része, jelentős háborús károkat szenvedett, 20.000 zsidó lakosából pedig alig négyezer élte túl a vészkorszakot.
Ladányi is apai nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek nélkül nőtt fel. Származása sokáig sem otthon, sem tágabb környezetében nem volt “beszédtéma”, ahogyan a holokauszt sem; az odaveszett családtagok alakját a róluk szóló történetekben őrizte meg az emlékezet.
Ladányi fájdalmas tapasztalata az egykor virágzó Újpest erőszakos átalakítása, saját kifejezésével “elpolgáriatlanítása”; az 1956 utáni megtorlások, majd a 70-es években, több ütemben zajló lakótelep-építési program; s nyomában a kisvárosi életforma és az egykori közösség teljes széthullása. Ám addig még következett két bő évtized, – a gyermek- és ifjúkor – sok lógással, nagy röhögésekkel, csínytevésekkel, táncórákkal, focival és filmklubbal. A lassú erjedésnek indult heterogén társadalmi közeg, és az elszegényedő polgárcsalád pedig még biztos hátteret kínált mindehhez; sikerült megalapozni a későbbi kutató értékrendjét, nyitott, érdeklődő személyiségét, későbbi orientációit.
Most megjelent, posztumusz kötetében* Ladányi utoljára tér vissza Újpestre. Rövid, személyes történeteiben szeretettel – és nem kevés iróniával mesél helyekről, ír le jelenségeket, viszonyulásokat és viszonyokat; zseniális mini potrék sorában idézi meg élete valós, vagy csak a családi legendáriumból ismerős szereplőit; mindazt, ami a régi Újpestből mára nem csak szellemi, de fizikai értelemben is, végleg megsemmisült. Olvasóiként pedig eközben egy kicsit mind újpestivé válunk.
A következő képeket Ladányi János szövegei kísérik.
*Újpest, az elpolgáriatlanult város (Magyarország felfedezése-sorozat), Gondolat Kiadó, 2023
A Wolfner bőrgyár tisztviselőinek és munkásainak eskütétele a gyár udvarán 1914-ben. In: Magyar városok monográfiája 11. Újpest. (Budapest 1932) [6. o.]
“Újpest sokáig alig szegregált város volt. Nem volt se zsidó, se cigány, se munkás, se értelmiségi, se nagypolgári negyede. Egymás mellett laktak a különböző helyzetű emberek. Munkások és jól eleresztett polgárok, nagyon szegények, meg mindenféle rettenetesen gazdag gyártulajdonosok. Akik közül, bármilyen hihetetlen is ez ma, sokan bent laktak a gyárban, vagy közvetlenül a gyár mellett. Például Wolfner Gyula, a dúsgazdag bőrgyáros, aki hajnalban, műszakkezdéskor mindig felkelt, és pizsamában, papucsban kicsoszogott a gyárkapuhoz, hogy azonmód kirúgja, aki elkésett. A legendához hozzátartozik az is, hogy a báró úr aztán még visszafeküdt egy kicsit szunyókálni. De ehhez azért az kellett, hogy – nem úgy, mint a háború utáni munkásigazgatók – a bűzös gyár mellett, és ne valahol Budán, a zöldövezetben lakjon.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 63-64. o.)
A dédszülők (Schreiber Gyula fakereskedő, építési vállalkozó és felesége) otthon, vendégekkel [Külső Váci út 9.] (L. J. hagyatéka In: i. m. 120. o.)
“Ami mármost az én családomat illeti, a felszabadulás előtt nagyszüleim egy sokszobás, télikertes, teniszpályás családi házban éltek, amit a dédnagypapa épített maguknak. A ház a Wolfner Bőrgyár és a szegény munkáslakások mellett, a Váci úton volt, ahol a hátsó udvarban, akárcsak Donáthéknál, meglehetősen szegény családok laktak, akiknek egy része, de nem mindenki, előbb dédszüleimnek, majd nagyszüleimnek dolgozott. A többiek bérelték a lakásokat. Volt közöttük olyan, aki a villamosmegállóban várta az akkor már a zsidó gimnáziumba járó anyámat, és amikor anyám megkérdezte, hogy nem szégyelli-e magát, hogy egy sárga csillagot viselő nővel sétál, Lugosi bácsi azt válaszolta, hogy ő egyáltalán nem, szégyelljék magukat inkább ők! Később aztán itt volt az egyik újpesti “zsidó ház”, ahol főleg a magas státuszú zsidó családokat gyűjtötték össze. Nagymama elbeszélése szerint a személyi motozást a házmesterné végezte, akinek a fia aztán ki is rabolta nagyszüleim könyvtárát, voltak olyan könyvek, amiket a felszabadulás után nagymama pénzért vásárolt vissza. Néhányat máig őrzök. A ház később bombatalálatot kapott, teljesen kirabolták, de nagy része még így is jó állapotban volt a háború után, amikoris azzal az indokkal bontották le, hogy ez Újpest bejárata, ahová a Generalisszimusznak szobrot akarnak állítani. Ebből aztán nem lett semmi. Szegény dédnagyapám háza helyén ma is csak egy hatalmas szocreál lakóház és egy a fegyverével az ég felé hadonászó “majdnem partizán” szobra áll.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 72-73. o.)
Az Újpesti-öböl és a vasúti híd 1942-ben. Ism. felv. (FSZEK Bp Gy)
“De hol húzódnak Újpest határai? Attól tartok, hogy – némi leegyszerűsítéssel szólva – ott, ahol régen mindenki ismert mindenkit, ma pedig már senki sem ismer senkit.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 48. o.)
A 10-es villamos az Árpád úton, 1960. Ism. felv. (FSZEK BpGy)
“Ha álmodom, ami mostanában megint gyakran megesik velem, álmomban még mindig a szülővárosomban járok. A 10-es villamos, a “mi villamosunk” végállomásánál, ami azért volt a miénk, mert sosem hagyta el Újpestet. Minden beállásnál szörnyen csikorogtak a 10-es kerekei. Ettől mindig felébredtem, de aztán megnyugodtam, hogy jó helyen vagyok, és aludtam tovább”.
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 63. o.)
Megnyitó a Viola utcai általános iskolában, Ism. felv., 1972 (Fortepan, FP 2105)
“Két általános iskolám közül az elsőből, az újpesti Bajza utcaiból hetedik közepén kicsaptak; általában azért, mert szörnyen viselkedtem, különösen pedig azért, mert követni akartam Vozit, a legjobb barátomat, akit később átvittek a körzeti iskolába, mert a szülők és pedagógusok egybehangzó véleménye szerint rossz hatással voltunk egymásra. Mi persze azt mondtuk, hogy az iskola van rossz hatással ránk – és nem is tudtuk, hogy ezzel éppen a magyar oktatásszociológia legnagyobb bölcsességét sikerült gyereknyelvre lefordítanunk.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 55. o.)
Tungsram strand, 1960 (Barbjerik Ferenc/ Fortepan, FP 148603)
“Csukor úszómester bácsi egész nap a mély víz partján állt. Megkérdőjelezhetetlen tekintély volt Újpesten. A bőre a sok naptól olyan lett, mint egy kvarcolás közben elaludt sziú indiáné, senki sem szólt neki vissza, ha valami rendetlenség miatt rásípolt, a Tungsram strand megnyitása és bezárása között generációkat tanított meg úszni.
Legendák keringtek arról, amikor családjával együtt “disszidálni” készült. Már minden fontosat felpakoltak egy teherautóra, el is indultak, de csak a néhány kőhajításnyira levő Tungiig jutottak. Ekkor Csukor úszómester bácsi megállította az autót, úgymond, mert kedvenc fürdőruháját a kabinjában hagyta. Aztán végignézett a kabinokon, az elárvult strandon, felment a gátra, ahonnan remekül lehetett látni a Dunát, megérezte a “Duna-szagot”, majd közölte családjával, hogy ő inkább maradna. Maradt is, egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig, aminek az oka, úgy hírlik, a gyakori úszómester-betegség, a melanóma volt. Csak a két fia ment később külföldre, sikeresek is lettek Kanadában.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 113. o.)
A Megyeri csárda terített asztalai. Képeslap, 1960-as évek. (MKVM)
“…De mi volt ez ahhoz képest, amikor vendéglőben ebédeltünk! Ami vasárnaponként gyakran előfordult. A korzózást – illetve azt, ami abból még megmaradt – követően, amin minden “jobb család” képviseltette magát. Az ebéd az éppen legjobbnak kinevezett vendéglőben esett meg, de hogy melyik volt az a vendéglő, az gyakran változott. A menü még a hatvanas években is polgárinak volt mondható, de a legjobb vendéglő cím odaítélése már igencsak a kornak megfelelően történt.
Tudniillik Újpesten még akkor is meglepően sok vendéglő volt. Kocsma is, de most nem erről van szó. A “vendéglátóipari vállalat” pedig semmit sem bízott a véletlenre. Kiválasztotta a legjobb szakembert, és annak adta gebinbe a legrosszabban menő “egységet”. Amitől az, hogy, hogy nem, hamarosan megjavult, és a jobb családok elkezdtek oda járni. Ettől aztán a nemrég még pocsék lebuj egyre jobb lett…”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 16-17. o.)
Nyár utca, jobbra a Tanoda (Ferenc József) tér, a háttérben a Pozsonyi utca túloldalán a Magyar Királyi Állami Könyves Kálmán Gimnázium. 1938 (Vízkelety László / Fortepan, FP 227547)
“Nagyon vidám hely volt a Könyves Kálmán Gimnázium, ahová négy évig jártam. Különösen annak IV/e osztálya, ami a gimnázium egyik legutolsó tiszta fiúosztálya volt. Nem foglalkoztunk nagyon sokat a tanulással, azt meghagytuk a vegyes osztályoknak, ahová a “magolós” lányok jártak. Magatartásunk is mindenféle kívánnivalókat hagyott maga után, amelyek között az elkésés kitüntetett helyet foglalt el. (…) Csaba, az “elkésőbajnok” külön kategóriát képviselt. A mi Csabánk ugyanis mindennap elkésett, és rendszeresen azzal igyekezett kimenteni magát, hogy szült a nővére. Na, ezen még az osztályfőnökünk is fennakadt: “Te akkora hülyefi (copyright by Laci bácsi) vagy, hogy a zsiványsághoz sincs elég eszed” – mennydörögte. Aztán, mint mindannyiunkat – minden hibájával együtt – elfogadta őt is.
Végül tehát, így vagy úgy, mindenki leérettségizett. Csaba nővéréből, aki igazán sosem létezett, csak folyton szült, meg legenda lett. Azóta is rá hivatkozunk, ha elkésünk valahonnan. Csabából meg, “nem mese az, gyermek”, az egyik legtöbbet kereső volt osztálytársunk vált.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 61. o.)
Váci út 51. A néhány éve lebontott épületen a közeli Vörösmarty utca 2. alatti (egykori) Tündér mozi neonja, 1976. Flesch Bálint felvétele.
“Mindig szerencsém volt a filmekkel. 16 éves gimnazista voltam, amikor valami KISZ-es akció keretében beiratkozhattam egy filmklubba, amit a kiváló Bíró Yvette dramaturg és Zolnay Pál filmrendező vezettek. Hogy miként kerültem én oda, és hogy milyen elvek szerint állt össze a tagság, erről ma már fogalmam sincs. Annyi mindenesetre biztos, hogy sok középiskolás korú “kiszes fiatal” nem lehetett a tagok között. Volt viszont sok szép fiatal nő, akik hanyagolva voltak, mert mindenki Yvette-hez igyekezett minél közelebb kerülni. A filmeket hosszú és szenvedélyes viták követték – ne felejtsük el, 1968 táján járunk –, majd valamelyik “vendéglátóipari egységben” folytatódott a program. Utána még elkísértem valamelyik hölgyet, majd hazavillamosoztam Újpestre. Ez a villamosozás általában nagyon vidáman telt, mert a belvárosi helyeken játszó cigányzenészek, munkájuk végeztével szintén akkortájt utaztak haza, Újpestre. Ha már a villamos sem járt, villanypóznák közötti futás következett. Pontosabban, három villanypózna között futás, amit további két villanypózna közötti gyaloglás követett. Végestelen-végig a Váci úton, majd még az újpesti Árpád úton is, egészen Rákospalota határáig, ahol a szüleimmel laktam.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 66. o.)
Kapu és udvarrészlet a Lebstück Mária utcában. Ism. felv., 1975 (FSZEK BpGy)
“Az újpesti kapualjak nem olyanok, mint más kapualjak. Nem a ház udvarába vagy lépcsőházába vezető sötét, huzatos átjárók, nem állandóan nyikorgó kiskapuk, de nem is kaputelefonnal, mágneszárral bukó, csúszó, esetleg feltekeredő ajtó módjára működő, a fűtött garázsba vagy a lakás előszobájába vezető, hivalkodó garázsajtók, hanem a régi időkből itt maradt, tisztességes kapualjak. Ahol annak rendje és módja szerint el lehet köszönni, vagy különféle módokon el lehet búcsúzni a hazáig kísért barátnőtől. Ez a különféle búcsúzkodás igen fontos. Ki hallott már az aggódó szülők mágneszáras kocsibeállójánál megejtett, órákig tartó búcsúzkodásokról? Az ilyesmire leginkább csak a régimódi újpesti kapualjak alkalmasak.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 64. o.)
Az újpesti zsinagóga épülete. Ism. felv., [1948-] (via sumidamagazin.com)
“Apám – említettem már – úgy oldotta meg a szinte megoldhatatlant, hogy sosem beszélt róla. Legfeljebb néhány munkaszolgálatos és hadifogoly barátjának, de már a családban anyánknak sem. Anyánk beszélt, de csak néha, és mindig az önsajnálat nyelvén. Ami fontosat megtudtam, azt anyai nagymamámtól hallottam, aki csendben, méltósággal gyászolta egyetlen fiát, a legborzalmasabb részletekről nem beszélt, de azért ügyelt arra, hogy a “lényeget” valahogy mégis megtudjam.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 94. o.)
1950 Megyeri út, UTE (Dózsa) pálya a Megyeri úti kapu felől nézve. Bp. Dózsa – Szombathelyi Lokomotív (5:3) bajnoki mérkőzés. (Magyar Rendőr / Fortepan, FP 16653)
“Újpestnek saját focicsapata is volt, és van ma is – ha azt focinak lehet még nevezni, amit tizenegy lila trikós ember a labdával művel. Köztudott volt, hogy a csapat felett a Belügyminisztérium rendelkezik, de istenem, minden más felett is ők rendelkeztek. Mi meg beértük azzal, hogy még véletlenül sem “hajrá Dózsát”, hanem “hajrá Újpestet”, Göröcs “Titi” egyik másik remekbe sikerül passza után “hajrá UTE-t” kiabáltunk. A mérkőzésekre még “rendes lányok”, időnként lelkes anyukák is jártak. A történteket másnap a Strohmayer úrnál, a férfifodrásznál lehetett megbeszélni.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 105. o.)
A Mártírok útja 46. számú ház bontása (az ablakon keresztül az Aradi utca – Munkásotthon utca sarkán álló épület látszik), 1971. (Otruba Ferenc és Zoltán / Fortepan, FP 254490)
“A “buldózeres városrehabilitáció”, az esztelen lakótelep-építés, és az egyre inkább erőltetett iskolai szelekció aztán véget vetett a lakóhelyi és az iskolai heterogenitás hosszú évtizedek alatt kialakult formáinak, és rengeteg régi újpestit kényszerített elköltözésre. Más kerületekben is valahogy így volt ez, de nem szabad elfelejteni, hogy Újpest esetében nem egyik-másik nyomortelepet, hanem – Villanegyed kivételével – csaknem egy egész várost bontottak le. Mindenesetre nekem és sok barátomnak, volt osztálytársamnak, ez a heterogenitás – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – az egész életünket meghatározó élménnyé vált. Számomra a legfontosabb kutatási területté is.“
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 105. o.)
Újpesti részlet, 1984. Kilátás az Árpád út melletti Újpesti víztorony felé. (Varga János / Fortepan, FP 135990) – A víztorony, a Városháza, az Árpád úti kaszinó, és a Viola utcai iskola építkezése egyaránt a dédapa, Schreiber Gyula irányításával zajlott a 20. század elején.
Árpád út 158. A Középső kocsma (Falatozó) Kalota Béla felvételén, 1990-es évek eleje (inaplo.ittivott.hu)
“A Középső az Árpád úton volt, nem messze a Rákospalota-Újpest vasútállomástól. Két másik kocsma, a 3 Diófa és a híres-nevezetes Brunovszky, a “Brunó” között félúton találhatott rá, aki a szomját akarta oltani. Hajdanában, amikor még “igazi” kocsmák, nem csak mindenféle talponállók voltak Újpesten, a Középső is szebb napokat látott. Erről árulkodott hatalmas, mély pincéje és nagy élelmiszerraktára, ami az “én időmben” már inkább csak egerek és patkányok kedvenc tartózkodási helyeként funkcionált. Valami azért megmaradt hírmondónak. (…) a legfontosabb hírmondó a Középső feletti lakás volt. Ahol mi laktunk. (…)
Gyerekkoromban nagyon élveztem a kocsma közelségét. Szigorúan megtiltották nekem, hogy lemenjek, de én azért folyton leszökdöstem. Vártak rám a “haverok” (lám-lám, ez is egy héber szó, csak már nem is tudjuk), Gura bácsi és társai. Akiktől néha egy pohár csodálatos málnaszörpöt is kaptam. Akiktől olyan remekül meg lehetett tanulni káromkodni. Amit csak a szüleim előtt nem tettem, de amire három évvel fiatalabb húgaimat alaposan kiokosítottam. Képzeljék csak el, amikor a vénlány Ilus néninek, a gyerekorvosnak, – aki mellett azért mindig valami “igazi” gyerekorvosra is szükség volt, ha valamelyik gyerek tényleg beteg lett – végig kellett hallgatnia Kati húgom válogatott káromkodásait, amikor “szurit” próbált adni neki. Anyám majdnem elsüllyedt szégyenében.
Az obligát “csúnya beszédtől” eltekintve a Középső egészen békés hely volt. Igazi lerészegedésre, verekedésre, bicskázásra nem tudok visszaemlékezni. Biztosan volt ilyen is, de én nem tudom felidézni. A legbotrányosabb “beszólás”, amire emlékszem, tőlem származott, amikor a nálam fiatalabb, vészesen koraszülött húgaim világra jövetelét ekképpen panaszoltam el Gura bácsinak: “Idejöttek ezek a dögök, és elvették a szobámat!” ”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 83-84. o.)
István út – Deák Ferenc utca sarok, 1993. Hajtmanszki Zoltán felvétele. (FSZEK BpGy)
“Szomorúan írom le, de mára már alig van valami polgári Újpesten. Ahol még az 1960-as évek közepén is, amikor én gimnáziumba jártam, három mozi volt, ma egyetlen sincs. Három kórház volt, mára különböző átszervezésekkel egyetlenegy sem maradt, ha csak az elfekvőnek átalakított egykori Károly Kórházat nem számítjuk. Nincsen könyvesbolt, valamirevaló újságos pavilon sem. A rengeteg kávéházból, ahol egykor kiváló cigányzenészek játszottak, egyetlen sem maradt. Időről időre kinyit még a feltűnően szép és feltűnő gazdagsággal berendezett Külvárosi Kávéház, ami ma már inkább elegáns étteremre emlékeztet, de aztán vendégek hiányában bezárnak ők is. Ezzel kapcsolatban is a régi igazság érvényesül: polgárok nélkül bajos bármi polgárit létrehozni és fenntartani.”
(Újpest, az elpolgáriatlanult város, 106. o.)
Ladányi János. Kovalovszky Dániel felvétele. (168óra 2014/46. 33. o.)
(Forrás: FSZEK Budapesti Gyűjtemény Facebook)
